A pánikbetegség a szorongásos betegségek körében leggyakrabban elõforduló állapot. Lényege, hogy a betegnek ismétlõdõ pánik-rosszullétei vannak, amely során pánik, "páni félelem", szorongás tör rá olyan helyzetben, ami nem indokolja a szorongást. A rosszullét során az alábbi tünetek léphetnek fel: fulladás, légszomj, szédülés, ájulásérzés, heves szívdobogásérzés, remegés, izzadás, torokszorulás, hányinger, hasi feszülés, hasi fájdalom, zsibbadás, szurkáló érzés a bõrben, halálfélelem, a megõrüléstõl valamint az önkontroll elvesztésétõl való félelem.
Fontos, hogy egyetlen lezajlott pánikroham még nem jelenti azt, hogy az illetõ pánikbeteg. Ha a rosszullétek havonta legalább négyszer ismétlõdnek, illetve az egyén egy lezajlott rosszullétét követõen legalább egy hónapon keresztül az újabb
rohamtól retteg, akkor mondható ki a pánikbetegség diagnózisa. Különbözõ felmérések szerint az emberek 15 százaléka él át életében legalább egyszer pánikrohamot, 1 százaléka pedig hosszabb-rövidebb ideig pánikbetegségben szenved.
Pontosan nem lehet tudni, mi okozza a betegséget. Feltételezik, hogy az agy locus coeruleus nevû területének noradrenalin-felszabadulással járó kisülései okozzák a tüneteket, illetve a magatartás szabályozásában fontos úgynevezett prefrontális kéregterület is szerepet játszik a rohamok közötti idõszakban megfigyelhetõ elkerülõ magatartásért. Valószínû, hogy a szerotonin-receptrorok érzékenységének csökkenése is fontos tényezõ.
A pánikszindróma a 20-40 év közötti korosztályban a leggyakoribb. Kezelésében jó hatásúak az antidepreszánsok, a nyugtatók és a pszichoterápia. Természetesen ezek mindegyikéhez orvosi segítségre van szükség. A pánikbetegség a kezelt esetek többségében maradványtünet nélkül gyógyul.
Balogh Gyula